A faág története

A faág mérhetetlenül felhá-borodott, amikor letörték a törzs-ről. Tél volt, éppen mélyen aludt, álmában virágait lengette a szél, és a darazsak zsongó zümmögésével volt tele a világ
Azt sem tudta, hol van. Hideg és sötétség és tél mindenütt. Az Ember csattogva tördelt újabb ágakat, miközben bocsánatkérően suttogta:
- Ne haragudjatok, tüzet kell raknom, kell a fényetek és a meleg!
Nagy halom ágat tört így le, és elment parázsért. Az ágak csak hevertek tehetetlenül. A Faág zsörtölődni kezdett, mert az ember előtt csak nem szólhat, hát fújta most dühösen:
- Miféle eljárás ez velünk, fákkal? Most fűtsünk, de kérdem én: ki hoz tavasszal virágot, ki érlel gyümölcsöt egy nyáron át, hogy ősszel csodájára járjanak?!
Az Öregág válaszolt:
- Az a dolgunk, hogy szolgáljuk az Embert. Ha kell, akkor gyü-mölcsöt hozunk, ha kell, akkor elégünk.
A Faág elhallgatott. Az Öreg-ággal nem lehet vitázni, a múlt nyáron hagyta, hogy a kismadarak mély odút fúrjanak rajta, és ott lakjanak. Sose törődött magával. Most sem. De nem kell őt követni! És a Faág elhatározta: csak azért sem fog elégni! Égjen az Öregág, meg a többiek!
Az Ember sietve megérkezett. Ügyes kis cserépedényben para-zsat hozott. Pillanatok alatt össze-rendezte az ágakat, a vékonyakat, a vastagokat - és hamarosan pattogott a tűz. Kesernyés, könnyű füst után fellobogtak a lángok.
A Faág körülnézett. Valami barlang bejáratánál lehettek. De nem nagyon nézelődött, - véde-kezett. Az összes nedvességével hadakozott a tűz ellen. Nem, és nem akart égni!
Az Öreg lángja magasba csa-pott - és boldogan lobogni kez-dett, miközben sisteregve suttogta:
- Ó, de gyönyörű! Ó, de boldog vagyok, hogy láthatlak!
A Faág elképedt. Mit lát ez a bőszen lobogó Öregág? És sorba a többi ág is magasra szökő lángolással ujjong! - mi van itt? A Faág próbált a többiek tüzénél valamit leselkedni - de csak a vastag sziklafalakig látott: nem volt lángja, amivel magasba nőnek az ágak.
Minden ág lángja magasan lobogott - és valami csoda folytán ez a lobogás nem szűnt. És a lánggá lett ágak nagyon halkan, nagyon meghatottan énekeltek!
A Faág most már akart égni! De nem bírt. A többiek messze, a magasba égtek, mitől gyulladjon ő itt meg? Próbált beljebb gurulni - de semmi sem sikerült. Ekkor, maga is meglepődött - sírni kezdett. Bánta konok önzését, amivel csak annyit ért el, hogy nem lehet részese ennek az éneklő lángolásnak! És a végén kidobják majd a hideg télbe, mert semmire sem jó, lobogni sem tud - Nyöszörögve sírt.
Az Ember meghallotta - és odaguggolt eléje. Mintha értette volna síró jajongását. Megfogta a könnyes Faágat, és a végét beletartotta a tűzbe. Aztán amikor látta, hogy égni kezd, magával vitte. Be, a barlangba. A tartóra tette, a ma-gasba. A Faág pedig nagyra nyitotta lángszemét.
Először az Asszonyt látta meg. Valami szalmaágyfélén ült, és halkan énekelt. Az ember moso-lyogva nézte. Csak eztán látta meg az Asszony ölében a Gyermeket. Kicsike volt, ó, milyen kicsi! Persze, hogy kell neki a meleg! Ó, hát mi lenne vele ebben a zord télben? A Faág a legszelídebb láng-jával égett, hogy föl ne ébredjen álmából Az, Aki a legkisebb most, de mégis neki zeng altatót az égiek és földiek kórusa.