Aranyló napfényben szelíden fodrozott fehér ruháját mutogatta a hóvirág. Virágfejét szégyenlősen elfordította a naptól. Meleget csalogatott. A napsugár nézte, nézte. Megsajnálta. Lágy szellővel küldte melegét. Olvadt a hó, nem is maradt csak hírmondónak, az öreg tölgyes mohás oldalán. Madár röppent, pacsirta. Vándorlásról mesélt, elégedetten.

– Ki-ki-győ. Ki, ki ... – biztatott egy másik hang.

Pattanásig feszülten figyeltek a rügyek. A sombokor nem bírta tovább cérnával, kinyílott.

Tücsök Tóni nagyot ásított vackában, kényelmesen nyújtózott. Korán ébredésének okát titok fedte.

– Lehet, kiürült a spájza – szuszogta hangyaszomszéd.

– Segíthetünk, testvér? – kérdezte mindent tudó Hangya Rozi.

– Ne-em! Nem, nem, nem – válaszolt, álmosan Tóni, az öreg tücsök.

– Lehet, elfogyott a tüzelője – gyanakodott a hatalmas békasókő visszavert fényében sütkérező temetőbogár.

– Á. Nem, nem, nem – tiltakozott a tücsök.

– Dani, fiam hozd a hegedűt! – szólt fiának. – Dalban adom tudtára a világnak, miért ébredtem korán – gondolta, az izgő-mozgó, tücsök.

Őszi szántás után maradt zsombék irányában futott a tücsökcsemete, ami alatt széltől, fagytól védve telelt vackán a család. Fényesítette hosszú csápját Tücsök Tóni.

– A vidám nótázás mellett nem árt, ha a tavalyi pompás frakkomban lépek hallgatóságom elé – gondolta. Tovább tisztítgatta bogárruháját. Kényelembe helyezte magát az egyszínű barnarög birodalmában, s megpengette muzsikáját. Cin, cin! Annyi sem. Újra próbálkozott. Néma maradt a hegedű.

– Talán nem eléggé gyantás a vonó? – Törte fejét a tücsök.

– Dani, fiam! Hozd a gyantát – kiáltotta. Futott volna a kis tücsök, de nem bírta a lába. A hirtelen érkező hideg széltől begörcsölt a combja. Araszolva, gyakran megpihenve követte fiát a bajuszát fényesre suvickolt, korán ébredt Tóni.

– Kár, kár! – A magasból erősödő figyelmeztetés tudatta a világgal.

– Kár. Kár a sietségért. – Varjúcsapat villant elő a felhők mögül. Csökkent a távolság – érthetőbb a mondanivaló.

– Hideg szél, szürke felhőt sodor. A magasból jól látni, a tölgyes erdő mohás irányából közelít a süvöltő küldemény – károgták a varjak. Szabályos körözésüket megbontva magas fák ég felé nyújtózó ágán pihenőt tartanak, völgyek ölelésében oltalmat találva.

Korán ébredt Tücsök Tóni menekült. Mielőtt elérte biztonságot adó vackának bejáratát, egyetlen jégkristály pottyant potrohára.

– Brr. Ez a végzet, vagy még annál is rosszabb – lihegte meggyőzően.

– A bejáratot! Torlaszoljátok el gyorsan a bejáratot – kérte fiait.

A meleget tartó tücsöklyukat záró kukoricacsutka visszakerült a helyére. Másnap hófehér lepel borította a tájat, szántót, csupasz ágú fákat. A friss hó szikrázva nézett farkasszemet a napsugárral. Könnyezve búcsúzott.

Újabb hangra lett figyelmes a most már minden neszre odafigyelő tücsökcsalád.

– Kelep, kelep. Itt a kikelet – adta hírül a gólyapár.

Virágillat tódult a tücsöklyukba, és meleg.

Az öreg muzsikus óvatosan kidugta tücsökfejét. Tisztán látta, szomszédja, a kerti csiga éppen szellőztet.

Domboldalára terítette szőnyegét a napsugár. Pompázik a rét, a mező. Egy korty langyos harmat harangvirág kelyhéből. Diadalittasan parancsolt:

– Dani, fiam! A hegedűm...

Szólt a muzsika reggeltől estig. Táncolt a meleg napsugár és a hosszúlábú gólyapár. Daluk messze szállt: – Nemsokára itt a nyár...