Mi, gyerekek, nagyon vártuk az elsõ havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felõl a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidõ kezdetét nem a kalendárium betûi, hanem az elsõ hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az elsõ havat, szabadságunk kezdetét.
Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka két arasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre.
Hurrá! - rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szõni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipõnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idõ, s este, mikor a konyhában egybegyûlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szeretõ gondoskodása.
Kezdetét vette a sütés-fõzés, a készülõdés. Hamarosan itt a karácsony.
S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülõ piros betûs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülõ mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket.
Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Õszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerû szavú.
Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülõk közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendõ nap örömében készülgetett.
Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának:
Anya, ugye a Menyországban is így telnek az esték?
Anyám igenére már tudtuk, eljön Õ hozzánk, mint tavaly, tavalyelõtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán.
Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyûgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltõ karácsonyfát.
A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi elõkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezõben.
A fát még az õsszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon. A hó érintetlen volt, nehezen haladt elõre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdõt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetõre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az õsszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyõfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltûnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyõk oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyõfával ugyancsak különös látvány lehetett.
De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember. Leért a völgybe, s már erõst szürkült az idõ, mikor elérte a falu elsõ házait.
A hegyek alatt, a forrásnál - hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban - mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított.
Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt.
Mi van magával? - kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot.
Beteg vagyok, Márton - mondta az öreg. A kályha hideg volt.
Mindjárt befûtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.
Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál lévõ fára esett. A tuskóra tette a kis fenyõt, s nagyot fohászkodva apróra hasította.
Lassan pattogni kezdett a tûz, s fenyõillat töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett.
Akkor holnap - mondta apám búcsúzóul.
Már nagyon vártuk õt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erõt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza.
Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás bódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplõbe öltözve ültünk le a konyhában, s kezdõdött, amit úgy vártunk. Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendõ kisgyermekrõl, emberekrõl, hatalmasokról és szegényekrõl. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözõkrõl, s percek alatt odavarázsolta elénk a falut, a múltat és jövõt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengõ megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol.
Könnyes szemmel, kérdõn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye.
Találkoztam az úton Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tõle megtagadni.
Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csend feszültségét feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket.
Boldog karácsonyt mindenkinek - mondta, és behozta a gõzölgõ levest"
Garay András