H.Katalin - Dolly Lelketlen lelkem, elhagyott, akkor most már én is lelketlen vagyok?! Nem-nem az nem lehet, mert csak a lélek tud ennyire fájni idebenn! Fáj mindenem, mégsics velem senki, pedig csak hozzá bújnék, nem mondanák semmit. Fájóimmal zokogva kutyám nyakát ölelem át. Ő nyüszit egyet, jelezve, mégsem kell egyedül mindennel lennem! Ázott ruhája borogatja hűsitőn homlokom. Nyal egyet könnyes arcomon morgolódik, toporog, bújik szorosan, és csak mondja, csak mondja... a szemében látom, hogy mit. Nyugalmam kúszik belé vissza, Dollyika a fejét ölembe hajtja. Könnyem pereg, de már nevetve, és már nem vagyok bíztos benne, nem -e Ő az emberebb ember!