Lermontov: Most a szív Most a szív nyugodni vágyik, szenvedélye ellobog, mert belátja, hogy a másik szív érette nem dobog; ám ha fojtott izgalomban még remegne, az se baj: a víz sem csitul le nyomban, bár elült a vad vihar! Jött az óra, válni kellett; észre se vetted vajon, bár szemed láttára pergett, forró könnyem arcomon? Megvetetted leplezetlen önfeláldozásomat. Féltél, hogy ha szánsz, szivedben újra szítod lángodat. Ám hiába igyekeznél szenvedésed rejteni, mert szerettelek, szerettél, s nem tudunk felejteni. Villámot lövelt a mennybolt, nézd a parton azt a két sziklát, mely hajdanta egy volt, s állta a vihar dühét; látod, a két tört vonal hogy összeillik? Van, amit a természet egynek alkot, és a sors ketté szakít. /ford:Kálnoky László/